Abonyi Magdira emlékezve…

Amikor elhunyt csaknem 90 éves volt már. Bevezetésül csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem könnyű egy ilyen hosszú életről hiteles összefoglalást írni, kiemelni a fontosat és érzékeltetni a változó évtizedek változó körülményeit is. Különösen akkor, ha – akárcsak Magdi esetében – hiányoznak a forrásmunkák. Szerénységét mutatja, hogy talán életében egyszer sem adott interjút, de még azt sem szerette, ha fényképezik. Tehát akaratlanul is szubjektív emlékezetünkre vagyunk utalva, ha reá gondolunk. Én több mint hat évtizedig voltam barátja, legalább 25 évig dolgoztunk együtt az egyesületben és jogelődjében a MTESZ Központi Asztronautikai Szakosztályában, együtt utaztunk külföldi és belföldi konferenciákra stb. De gyakran előfordult, hogy amikor szóba került köztünk közös múltunk valamely eseménye, akkor ő is másként emlékezett, én is. Ilyenkor jókat vitatkoztunk, de tudomásul vettük, hogy ilyen az élet..

   Abonyi Magdit valószínűleg 1951 körül az ELTE TTK-n ismertem meg, ahol 1950-től 1954-ig évfolyamtársak voltunk: ő a fizika-matematika tanárszakra járt, én a hasonló képzést adó matematika-fizika szakra. Sokan voltunk akkoriban az egyetemen, nem is ismertünk mindenkit az évfolyamról, de Magdi akkor már egykori gimnáziumi osztálytársamhoz, Abonyi Ivánhoz (később elméleti fizikus, egyetemi docens) tartozott, aki hamarosan feleségül is vette. Így persze megismerkedtünk, de a barátság kicsit később alakult ki.

   Végzés után Magdi a TIT-hez került, ahol a matematika-fizika szakosztályban dolgozott. Ez viszonylag rövid, de fontos időszak volt életében, mert létrehozta a Kis Matematikus Köröket. Mindig büszkén emlékezett erre, mint élete legfontosabb művére. Közvetlen tapasztalataim erről az időszakról nincsenek.

   1959 végén, mint ismeretes, döntő átalakuláson ment át az 1956-ban a TIT-ben alapított Magyar Asztronautikai Bizottság. Az első szputnyikok 1957 évi felbocsátása után világszerte, így nálunk is, az óriási érdeklődés miatt hivatalos szinten is kezdték komolyan venni a korábban csak álmodozásnak tekintett asztronautikát, ezért a Bizottság átkerült a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségéhez, mint annak első központi szakosztálya.          Felügyeletünket a MTESZ egy korábbi egyetemi oktatónkra, dr. Turi Istvánnéra bízta. Már nem tudom, hogy melyik évtől kezdve, de Magdi hamarosan az ő beosztott munkatársa lett, és több más MTESZ bizottság mellett hozzá tartozott a KASZ is. Ekkor kezdtünk együtt dolgozni először a Szabadság téri TV székházban, majd a MTESZ új (azóta lebontott) épületében, a Kossuth téren. Magdi irodájában sűrűn megfordultunk, ha a MTESZ felső vezetésére, vagy más tagegyesületeire tartozó problémáink, kérdéseink, javaslataink voltak. Segítségére nagy szükség volt, hiszen a 60-as, 70-es években a korábbi 20-25 fős bizottság már többszáz érdeklődőt vonzó szakosztállyá (gyakorlatilag egyesületté) fejlődött. A Kossuth téri székház nagyterme fontos szerepet kapott, itt vetítettük például az űrhajózási filmeket - a szovjeteken kívül az Apollo-program idején (magyar „szinkrontolmácsolással) az amerikai filmeket is.

   Nem egyik napról a másikra, hanem hosszabb idő alatt a KASZ fontos szerepet játszott már a MTESZ-ben, Magdi pedig a KASZ-ban. 1972-ben, amikor elhunyt Fonó Albert elnök és Érdi Krausz György akkori ügyvezető titkárunk is, engem választott ki a MTESZ a KASZ elnökének, Magdi pedig gyakorlatilag ügyvezető titkárunk lett. Létrejöttek a KASZ szakosztályai és vidéki csoportjai, és ebben neki is nagy szerepe volt. De az igazi próbatétel egy évtizeddel később, a Nemzetközi Asztronautikai Kongresszus budapesti megrendezése lett, amelyben ugyancsak jeleskedett. 1981-ben együtt vettünk részt a római, 1982-ben a párizsi kongresszuson, hogy tanuljunk, kapcsolatokat építsünk és propagáljuk az 1983-as budapesti kongresszust. Ez rengeteg új feladatot jelentett, és ebből most csak egyet emelnék ki. A szokásoknak megfelelően nagyszabású fogadást kellett rendeznünk, mintegy ezer delegált részére, valami vonzó, látványos helyen. (Rómában ez a fogadás este a Capitoliumon volt.) Magdi ötlete volt, hogy vegyük rá a Nemzeti Galériát a várban arra, hogy adjon helyet a budapesti fogadásnak. Nehéz volt, de sikerült! A későbbi kongresszusok résztvevői évekig elragadtatással emlegették a pompás fogadást.

   Az asztronautikai kongresszust követő évek a KASZ önálló egyesületté alakításának előkészítésével teltek, ami végül 1986 végén sikerült. Megalakult a MANT, Magdi pedig a MANT titkárságának vezetője lett. Talán ezek voltak legnyugodtabb éveink, hiszen még élveztük a MTESZ anyagi támogatását, de már önálló egyesületként működtünk – hosszabb ideig a Fő utcai MTESZ épület földszintjén. Magdit a közgyűlésünk rendszeresen megválasztotta főtitkárhelyettesnek is, és még segítője is dolgozott a titkárságon. De ez a nyugodt korszak sajnos nem tartott sokáig. A 90-es években csökkent, majd megszűnt az anyagi támogatás, a helységek bére és az adminisztráció kezdett elviselhetetlen terheket róni a fiatal egyesületre, amely mögött immár nem állt védő és támogató „ernyőszervezet”. Sorra kellett leépíteni az egyesületi hátteret: a titkárnőt, a rendelkezésre álló szobákat, a kiadványokat stb. Szó szerint kell érteni, hogy Magdi ügyessége nélkül ezekben az években megszűnt volna egyesületünk. Kapcsolatait felhasználva valahogy mindig sikerült mentőövet találnia, és a legfontosabb programjaink (ifjúsági pályázat, űrtábor, Űrkaleidoszkóp) folytatódtak, sőt fejlődtek is.

   Magdi 2001-ben, hetven éves korában, nyugdíjba vonult. Úgy adta át a MANT-ot, mint életképes egyesületet. Barátságunk folytatódott, de sajnos az ő élete egy súlyos betegség következtében egyre nehezebbé vált. Fiai és unokái gondoskodásának köszönhetően nem kellett utolsó éveit kórházban töltenie, de mozgáskorlátozottsága miatt gyakorlatilag a lakásába kellett zárkóznia. Nem panaszkodott ugyan, de óriási önuralom kellett ahhoz, hogy ezeket a hosszú éveket kibírja. Utolsó találkozásunkkor még sikerült átadnom a MANT neki ajánlott új kiadványát, az „Űrtáborosaink”-at. Remélem, ezzel még örömet okoztunk neki.

Almár Iván

Űrnagyikó

Dr. Abonyi Ivánné, Magdi néni valódi "egyszemélyes intézmény" volt, aki  – legalábbis tizenéves korunkban nekünk, űrtáborosoknak biztosan így tűnt  – hegyeket tudott megmozgatni értünk és a táborért, amelynek sikerébe szívét-lelkét beleadta.

Pedig egy ilyen sajátos, korábban példátlan tehetséggondozási program elindításakor természetszerűen akadtak gondok, szervezési nehézségek, előre nem látható helyzetek szép számmal. Ám ő valamiféle veleszületett lényeglátással küzdötte le az akadályokat lépésről lépésre, mintha csak egy trükkös fizika feladat megoldásának állt volna neki. Kedvesen, de határozottan, ha kellett rámenősen, mégis mindig elegáns módon intézte az űrtábor ügyeit. Ízig-vérig pedagógusi és mélyen emberszerető hozzállásával sokunknak nyújtott odafordulást, megértést, jótanácsokat, életre szóló ösztönzést.
 
A MANT űrtáborai és a tőlük elválaszthatatlan diákpályázatok a sikeres tehetséggondozás és ismeretterjesztés iskolapéldáját jelentik. Könyveket lehetne sikerük titkáról írni. Ami azt illeti, immár született is ilyen: a 2019-ben (Trupka Zoltán szerkesztésében) megjelent interjúkötet, mely fiatal kutatók profiljait mutatja be a világ minden tájáról, akikben az a közös, hogy mindannyian MANT-űrtáborozók voltak. Természetesen mindaz, ami ott olvasható, csupán egy kicsiny minta; merem állítani, hogy ezek a fantasztikus "nyári iskolák" valójában egy nagyságrenddel több egykori résztvevő életpályáját befolyásolták jelentős mértékben. S újralapozgatva most ezeket a beszélgetéseket, természetesen lépten-nyomon felbukkan Magdi néni neve.    

Emlékszem, 2000 májusában, a BME V2 épületében az azévi diákpályázat eredményhirdetésén valódi "sztárparádé" fogadott minket. A zsűri tagjain és az elnökségen kívül, elképesztő módon három igazi űrhajós is tiszteletét tette a díjátadón. Magdi néni és a MANT megszervezte nekünk ezt is. Persze megrohamoztuk őket, hogy írják alá az okleveleinket. Én  – akkor már több űrtábor "veteránjaként" ismerve őt  – Magdi nénit is megkörnyékeztem, hogy ő is adjon egy autogramot. Szabadkozott, nevetett, nehezen állt kötélnek. Mert ilyen volt, mindig szeretett inkább a háttérbe húzódni. Aztán egyszer csak megjelent az arcán az az utánozhatatlan huncut mosoly, s odakanyarította az oklevél legaljára: Űrnagyikó.

Valóban, sokunknak jelentett valami ilyesmit, egy megértő, segítőkész, inspiráló "űrnagymamát", akire mindig számíthattunk, és akinek emlékét szeretettel és hálával őrizzük. Nyugodjék békében!      

Vincze Miklós